Egyre szilárdabb meggyőződésem, hogy a Vörösmartyban a rendezők mindent megetesznek azért, hogy tönkretegyék a legjobb a színdarabokat is (lásd III. Richárd) - állhatatos törekvésük most is meglátszott. A beállásban sokszor egymást takarták a színészek (persze, az én szemszögemből, de azért elég jó helyen ültem, negyedik sor, középtájt), a ruhák csak olyanok voltak, mint a díszlet: egészen semmitmondó és valamit harsogó, funkció nélküli de rikítóan jelenlevő- se nem kortárs, se nem korhű, se nem szolíd, se nem harmonikus. De A terv most az egyszer valahogy mégis kudarcba fulladt.

Úgy éreztem, hogy a jó öreg színészek összeesküdtek az összeesküvés ellen, és azt mondták "hát azért egy Csehovot mégiscsak eltudunk jól játszani". És hát így egészen fantasztikus volt. Hiszen jelen volt a darab, amit még régen olvastam, és jelen volt a játék amiért jöttem. Úgy képzeltem mindig is, hogy Csehovot kellemes lehet játszani, mert a szereplők hihetetlen emberiek, magukban motyogó kinyilatkoztatás, egymásban megtört monológ minden dialógus, és teljesen magával ragadó, elsodró erejű az atmoszféra. Tulajdonképpen ezt az egyedüli atmoszférát kell közvetíteni, hiszen a történetek mind lényegtelenek, vagy éppen nem történik semmi, mondanivalója senkinek nincs, de azért mindenki beszél.

Jajj, olyan sivárak a lelkek, mindig máshová megy az ember, vendégségbe, elutazik, kapaszkodik, azt hiszi, majd ott otthon lesz, majd ez talán igazán ő lesz de aztán mást gondol, míg belül csak a köröket rója, mint a ketrecben a tigris.

Meghal a végén a tamburás öregúr...

…Végül meguntam a búslakodást a jegyeim meg a reménytelen jövő felett, helyette feljöttem leadni az indexet az én mesevárosom meseiskoljába, iskola még nem hiányzott ennyire, jó volt látni újra. Azután pedig csupa csudadolgot műveltünk, amilyeneket az igazi gyerekek szoktak, például szánkázni a budai hegyekben (teljesen felelőtlen öltözetben- nem volt felnőtt felügyelet) és Maszathegyet néztünk bábszínházban, azután tündérhóesést bámultunk tea, forrócsoki és sokat nevetős társasjáték után. Mert vannak barátok, és így mindent bepótolhatok. Boldog vagyok.

Az ismét csak egy hiú ábránddá degradálódott megint, hogy a hétfő reggelek lehetnek jók is (ilyen mágiára csak Kiss Jenő nyelvészbácsi képes), egy cukorral szeretem a kávét, de kettőt teszek bele mindig mostanában, így hátha nem lyukasztja ki a gyomrom.

A hétfő délutánok attól még lehetnek szuperfantasztikusak. Csak elő kéne keresnem a kukába dobott saját gondolataimat, no meg a beszélőkészségem, kicsit félek attól a szótól, hogy „interaktív”. Nem, valójából magamtól félek csak és kizárólag egyedül, mindegy.

I.

„Vőlegény, vőlegény!... Gyerünk fel a tetőre, a tetőre… birkózzunk meg egymással, és a király, aki letaszítja a másikat, vért ihat!”

/E.T.A Hoffman: Az ördög bájitala/

„Körülnézett, és megpillantotta a kést, mellyel agyonszúrta Basil Hallwardot. Sokszor tisztogatta, úgyhogy nem maradt rajta semmi folt. Ragyogott, csillogott. Megölte a festőt, hát most megöli a festő munkáját is és mindazt, amit a kép jelent. Megöli majd a múltat, és ha a múlt meghal, akkor végre szabad lesz. Megöli ezt a torz lelki életet, ha nem hallja undok intelmeit, békében élhet. Megragadta a kést, és beleszúrta a képbe.”

/Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe/

„Megpillantottam az ezüstösen csillogó markolatot. Kifürkészhetetlen végzet! Ugyanaz a kés volt, amellyel Hermogent megöltem, és melyet néhány hete elvesztettem. És ekkor hirtelen csodálatos fénnyel vigasz és remény ébredt a lelkemben, hogy talán mégiscsak megmenekülhetek a gyalázattól.”

/E.T.A Hoffman: Az ördög bájitala/

„Ma eldől minden. Ma a díjnok megöli magát.”

/Babits Mihály: A gólyakalifa/

II.

„Nemsokára az ágyban feküdtem, de nem mertem eloltani a lámpát. Egy különös érzés jött rám, annál csodálatosabb, mert egészen fáradnak éreztem magamat. Nem akartam, nem mertem elaludni. Úgy éreztem, hogy ha elalszom, egyszerre védtelen leszek, magam sem tudtam mivel szemben. Nem mertem kiereszteni kezemből az életem gyeplőjét. Homályos, érthetetlen hangulatok emlékei jöttek rám régi álmaimból. Mindig rosszakat szoktam álmodni, és sohasem emlékeztem álmaimra. Ki tudja, milyen - milyen kín vár rám az éjjel. És amint ott vergődtem a párnák közt (hiába próbáltam olvasni) - egyszer csak még csodálatosabb érzés fogott el. Úgy tűnt föl nekem, hogy én nem is az alvás ellen védekezem - hanem az ébredés ellen. Úgy tűnt föl, hogy alszom, és nem akarok felébredni.

Furcsa zűrzavar tolongott előttem. A napsütéses veranda, a hűvös és magányos iskolafolyosók, a mester, a Nellike halavány arca... fekete szeme... az éljenek... zászló... a hold... a rakéták... apám... a mester... a mester...

- De hiszen ez nem lehet... Ez nem így van... Én nem ez vagyok”...

/Babits Mihály: A gólyakalifa/

„Holtfáradtan ágyamba zuhantam. de egy rettenetes álomkép meggyötört. - Az álom egészen különös módon úgy kezdődött, hogy teljesen tudatában voltam, hogy alszom, ugyanis így szóltam magamhoz:

–  Nos, pompás, hogy nyomban elaludtam, és olyan mélyen és nyugodtan szunyókálok, hogy tökéletesen kipihenhetem a fáradtságomat. csak nem szabad kinyitnom a szemem. – Ám ennek ellenére úgy éreztem, mintha képtelen volnék erre, mégsem ébredtem fel; ekkor kinyílt az ajtó és egy sötét alak surrant be, akiben iszonyatomra saját magamra ismertem kapucinus kámzsában, szakállasan és tonzúrával. (…)

–  Te nem én vagyok, te az ördög vagy –”

/E.T.A Hoffman: Az ördög bájitala/

III.

„Aurelie riadtan kapta fel a fejét.

–  Jóságos Isten – mondta –, jóságos Isten, mélységes, kifürkészhetetlen titok nyomja rá bélyegét életünkre, ah, Leonard, sose lebbentsük fel a fátylat, mely borítja, ki tudja, miféle rettenet és iszonyat rejlik mögötte. „

/E.T.A Hoffman: Az ördög bájitala/

„IOKASTÉ
Az istenekre, hogyha kedves életed
ezt ne kutassad! - Elég kín ez énnekem!

OEDIPUS
Ne félj! Legyek bár dédanyámig vér szerint
háromszorosan rabszolga: rád nem szégyen az!

IOKASTÉ
Mégis fogadj szót, kérlek, ne kutass tovább!

OEDIPUS
Hogy fogadjak szót? Nekem látni s tudni kell.

IOKASTÉ
Én jót mondok... Én a legjobbat akarom...

OEDIPUS
Már ez a jó régóta gyötri lelkemet.

IOKASTÉ
Boldogtalan, bár sohse tudnád meg, ki vagy!”

/Sophoklés: Oedipus király/

És így tovább. Minden bizonnyal még ezeknél is találóbb összevetéseket tudnék itt felsorolni, ha tovább kutakodnék, de ahogy csak belepillantottam a könyvekbe, hogy összevessem őket,előbb-utóbb felsejlett előttem, hogy tulajdonképpen az összes könyvet kiírhatnám egészében, érvényes szövegvariánsokként kezelve a hasonló történeteket.  A gyilkos szeretők mindhárom könyvben megvannak, a bűnbánó vőlegény, aki nem érdemli meg a menyasszonyt, aztán a furcsa bájital amitől az ember állattá változik, amíg eszébe nem jut a varázsszó, itt is itt van, csak úgy, mint Wilhelm Hauff Gólyakalifájában és Dániel könyvében…

Állíthatnék fel sztemmát, rábukkanhatnék a Bibliára, mint ősszövegre, ám hogy melyik a jobb, azt rábíznám egy véletlen generátorra, mint a digitális kritikai kiadásokban szokták.

Néhány évvel ezelőtt, amikor balga voltam, naiv és könnyen rászedhető, nagyon szerettem a dalszövegeket: mikor valamelyik metálbanda azt énekelte, hogy „saját árnyát sosem lépi át”, rendkívül eredeti, mély igazságot véltem felfedezni a dalokban, és eszembe sem jutott, hogy agyonrágott, elcsépelt klisé az összes.

Ma az intertextusokban hiszek. Allúziókat, reminiscenciákat kutatok fürgén, ujjongok, ha egy jól sikerült palimpesztet látok: elhiszem, hogy az idézőjelek tömege között van a megfoghatatlan, nagy igazság. Naiv balgaság talán a semmit kutatni ily buzgón?

szeretném feladni

Álmodtam egy tündérről, akinek üvegszilánk szökött a szívébe, ezért minden dobbanás iszonytatóan fájdalmas számára. Ha visszaváltozna éterivé csak egy pillanatra is, akkor persze kiesne az üvegszilánk, de akkor többé nem tartozna a földhöz, soha nem találhatna már rá a királyfi és vége lenne a mesének.

Kész van, megvan az egész első vizsgaidőszak. És Marika néni mondta ugyan, hogy most ne legyek maximalista, hanem csak meglegyen minden arra figyeljek, ami végül is sikerült, de mégsem. Olyanból is kaptam rossz jegyet, amit nagyon szerettem és tanultam is rendesen, és hát, még azt hiszem, nem éreztem magam még ennyire butának és fölöslegesnek.

Azért nem írok mostanában, mert mind csak ilyeneket írogatnék, meg van, hogy a fejemben megszületik valami, kidolgozom, aztán mire ideérek, már elfelejtem, vagy egyszerűen csak nincs kedvem leírni, így hal meg bennem minden-minden. Nem is gondoljátok, mennyire át lehet élni a húsz esztendőm hatalom, húsz esztendőm eladom…. -ot.

Még szerencse, hogy olyan kiváltságos helyzetben vagyok, hogy egyszerűen tilos feladnom. Bármi legyen is az, amiért éppen küzdök.

Egyébként most a program szerint aktívan pihenek és nem nyafogok :D

„Az antik mítoszokban állandó átváltozás van, vagyis bolyongás a különböző létformák között”

Ez jegyzeteim szerint a Methamorphosisből van, a valóságban nem: lehet, hogy ez kedvenc tanárunk saját gondolata, mindenesetre most el vagyok tőle ragadtatva.

Az ókori irodalmakról alkotott képem még létói homályba borul. Ó, vajon eljön-e Phoibosz ha dolgozat hajnala virrad?

Úgy hiszem, az örökké képlékeny lélek lesz az én példaképem

Messze feküsznek Itália partjai, messze hazám is,
Tárentum; s a halál sincs nekem ily keserű.
Már ez a vándor léttelen élete; ámde a Múzsák
mézízét kapom én bánatomért vigaszul.
Nem merül el Leonídásznak neve: hirdeti fennen
Múzsák-adta dalom, míg keleten kel a nap.

/Leonídász/

Vonaton

Két paraszt bácsi beszélget mögöttem. Az egyik bácsi csúnyán beszél: bazdmegel. A másik bácsi már a beszédéből is szimpatikus nekem: kicsit pösze, de azt mondja, hogy „ így még nem ültették valagra az országot” Olyan szép, annyi mindent ki lehet olvasni ebből. Egyéniség is, mert nem követi a másik vulgáris kifejezésmódját, s hidegvérű, nyugodt ember, s a falu embere. De mindketten megegyeznek abban, hogy bezzeg a Kádár-korszakban! Szívesen bekapcsolódnék a beszélgetése, hogy „azt a kort azért csak ne tessenek sajnálni, mert még én sem vágyok oda, pedig most éppen a romantikus elvágyódás labilis korszakát élem" De nem merek, mert nem csak mi vagyunk a kabinban, no meg a másik bácsi bazdmegel…

Infóvizsga és egy kiadós evés után kreszvizsgára vártunk kényelmesen de csak a stabil oldalfekvést kellett bemutatni,és sokan nem jöttek el, ezért hamar végeztünk. Utána elmentünk az Astoriára, és a tanárunk azt mondta, mindenkit hazavisz taxival, de én mondtam, hogy inkább ottmaradok az egyetemen még egy kicsit, úgyis már megy a BKV.

Aztán Eszter felhívott, hogy nem tudja kinyitni az ajtót (bent volt a szobában) és én nagyon megijedtem, hogy bezártam. De mikor odaértem, a szoba nyitva volt, és nem volt benne senki. Kis idő múltán fiúk jöttek, csirkeruhába öltözve: születésnapi köszöntésre. Egyiküket sem ismertem. Azt mondták, Bohár Istvánt keresik, itt lakik a 218-asban. Mondtam, hogy ez nem a 218-as, hanem 323-as, itt nem lakik semmilyen István. Ők csak néztem rám, mint a hülyére, aki nem veszi a lapot. Így körülnéztem: vörös szőnyeg a helyén, ágyam is a helyén, minden rendben. Bár amikor kifelé sandítottam, a szobaszám, mintha úgy oldalról valóban nem 323-as lett volna, de azt gondoltam, csak egy illúzió. A fiúk elmentek, én pedig arra gondoltam, utána érdeklődök ennek a 218-as szobának. Kimentem, bezártam az ajtót, és ekkor leesett a kilincs. Egy kéz kihajította a kulcsomat, és azután végleg bezárult az ajtó. Becsaptak. A fiúk nemtörődöm képpel, csirkeruhában, és a bevásárlókocsival, amiben a szülinapi parti kellékei voltak, ott ültek a folyosó végénél.

A kezemben egy csirkemasszkkal könnyezve rohantam visszafelé a folyosón, hogy vajon hol lehet Eszter és a 323-as szoba, de eltűnt a kollégiumi folyosó mechanikusan és ijesztően szimmetrikus rendje, helyette valami gyárféleség csőhálózatának kusza kavalkádja közé tévedtem: a szobaszámok mindenhol ott voltak, de már sehol sem volt 323.

Hogy pont ezt álmodtam, olyan csodálatos „minden mindennel összefügg” véletlen egybeesések szüleménye, amit már lassan kezdek megszokni itt az eltén: lassan babonássá válok. Összefügg azzal, hogy Borgest olvastam az infókönyvtár helyett: mert gyakran a hivatkozások sajnos sokkal izgalmasabbak mint maga az írás, és nagyon véletlenül pont kéznél volt a könyv (szeretem az ilyet a sors kezének tekinteni, pedig egyszerű lustaság, és szomjúság valami valódi könyvre). Meg azzal is, hogy mostanában (megint) olyan nagyon félek attól a víziótól, hogy minden hazugság és minden felszínes. Rothadó selymek alatt kivillan a lidérc-nemlét.

Annak örülnék igazán, ha nem csak az ilyen lidérces álmok jutnának nekem, hanem a jó jegyek, a jó mókák, jó kalandok is, és úgy általában az élet.

Most akkor képzeljetek ide egy nagyon hosszú, nyálkás és csúszós nyávogást arról, mennyire nincs minden rendben, nem jön össze semmi és egyébként is mennyire ostoba vagyok (analógiás módszerrel menni fog). Tapintatosan megkímélem a blogszférát egy újabb hasonló gusztustalanságtól, csak na. Csak úgy megjegyzem, hogy most az következne soron.

Most pedig igyekszem magamból meg kitörölni a hasonlókat, ha pedig nem jutok be szakirányra...na majd akkor sírni fogok. Addig igyekszem megállni.

Vörös –narancs pokrócok és párnák között ébredtem fel. Nem tudom, volt-e a szobában valaki, de kimentem. Mikor visszafelé igyekeztem, észrevettem, hogy a fiúk felé vezető lépcsőn van a táskám. Benne csak a laptop volt, nagyon könnyű. A jegyzeteim eltűntek. De ki tette ide? Visszafelé indulva észrevettem, mennyire sötét van a folyosón. Egyáltalán semmit sem lehetett látni csak viszonyításokból tudtam kitalálni, melyik az a szoba, ahol voltam. Hangok szűrődtek, innen-onnan, Mafé és Anitáé és másoké is, de egyáltalán nem lehetett megállapítani, hogy honnan az ajtók végtelen sorából. Araszolásokkal kiszámítottam, hogy honnan jöhettem, és benyitottam a szobába: egy teljesen más szoba volt, nagy fénynel, rengeteg kék-rózsaszín pokrócos emeletes ággyal és a lánynal, aki ismerősnek tűnt, de ő észre sem vett engem. Becsuktam az ajtót, és ott voltam a sötétben. Végképp eltévedtem, pedig nem is haza igyekeztem, csak egy helyre, ahol előzőleg voltam.

Azzal a banális véggel ér véget ez az egész, hogy felébredtem. Ezt az ébredést, azért egyáltalán nem éreztem sablonszerűnek, mert éppen ott kezdődött a valóság, ahol az álom, és általában ha nem is ilyen homályosan, de minden így történik. Azt, hogy hol van a kint és a bent már lassan egyáltalán nem lehet tudni, azt hogy nincsen otthon már régen beletörődtem, de igazából fix pontok sincsenek. Metamorfózisok sora minden, levetett és otthagyott álarcok; elfutok az azonosulások elől, mert az összes hazugság, pedig szeretném látni végre a valódi tükörképem.

Az egyik ott ér véget, ahol  a másik kezdődik. Kinéztem a finom vörös-narancs színekben úszkáló ágyból és a fekete éjszakán meg a fehér fátyolfüggönyön keresztül ezernyi pici fény pislantott vissza rám.

Az óévtől nem szívesen válunk el, mert kicsit mindig magunkból is hátra kell valamit hagyni. Minden mondat végén szomorú egy kicsit a pont, mert a legvégén is ott van, amikor majd mindent hátrahagyunk. Egy szép év, szívemnek kedves 2009: .

De az új évben nem meghal a régi, hanem újjászületik. Kapunk tiszta, fehér lapokat, amikre újra lehet és kell is írni. Kiürítjük zsebeinket, és kincseinket szép új ruhánkba vesszük magunkhoz újra, hátrahagyjuk régi rongyainkat.

Minden évben kell a léleknek ez a frissesség, ez a tiszta lap: bár ugyanaz marad.

Ezért most frissen főzött, finom erős kávéval kezdek, és nem tudom figyeltétek-e, én talán már a hajnal minden időpontjában blogoltam, de reggel hétkor még nemnagyon. Most ez is van. Egy pici regölés nem árt sosem:

Adjon az Isten szerencsét,
Szerelmet, forró kemencét.
Üres vékámba gabonát,
Árva kezembe parolát.

Lámpámba lángot, ne kelljen
Korán az ágyba hevernem.
Kérdésre választ õ küldjön,
Hogy hitem széjjel ne dûljön.

Adjon az Isten fényeket,
Temetõk helyett életet.
De nekem a kérés nagy szégyen,
Adjon úgy is, ha nem kérem.

Tokaji aszúba mártogatott szívszagattóan szép boldog új évet!

Az a baj, hogy minden úgy volt, olyan szépen és jól és nekem valóan, ahogy terveztem. Csak aztán elrontottam a dolgokat, mert arra számítottam, hogy semmi nem lesz olyan, ahogy terveztem (eddigi kis életemből levonva a következtetést).

Ígérem, ha mégis valahogy tovább megyek, többet nem rontom el, hanem beköltözök az álmaimba, és nem próbálok vakon, gúzsba kötött lábakkal táncolva nem létező akadályokat kerülgetni.

ps.: a 'vizsga' itt egy pars pro toto és egy egyes szám-többes szám felcserélésén alapuló  szinekdoché

…És mesélni kezdett a gonosz, és száján összeolvadtak a szavak, eltűnt a hangsúly, a gondolat, a piszka, szúrás,  megszűnt a jó és a rossz, nem volt már jelentés, csak a színtiszta varázslat maradt.

Mert nincs igazság ezen a földön, csak jó mesék és rossz mesék vannak: avagy szépek és értéktelenek.

És én mindenkinek megbocsátok, aki tud csak egy szépet is.

…aztán olyannyira vége volt a rémálomhétvégének, hogy délben a villamoson már felsóhajtottam: olyan jó egyetemistának lenni!

A nyelv és nyelveket este nyolctól reggel hatig olvastam, de nem fejeztem, ezért másnap délután is kellett, ezért a másik nyelvben könyvben nem jutottam el, csak a második fejezetig. És az este hét órakor bekellettolvaérkező intercity vonattal mentem, negyven percet késett, így pontosan akkor ért be a vasútállomásra, amikor én. De aztán megállt Szabadegyházán, és a büfésnéni hazament kocsival, és bezárta a büfét, ahol az egyetlen villásdugó volt, ami a laptophoz is jó, és csak álltunk, és álltunk és álltunk. Közben megismerkedtem egy katonával, egy győrbe igyekvő szerencsétlennel és egy villamosvezetővel. Az ic végül csak elvánszongortt kelenföldig (a keletibe már nem ment tovább) éjjel kettő-három körül stílszerűen megérkezett az angyal, hajat mosott és bepakolt a kolikarácsonfánk alá.

És a reggeli ajándékosztás! A hétfő reggelek az egyetemen igazán elbűvölően gyönyörűszépek. Kaptam handmade hegyikristálynyakláncot, önbizalomfejlesztő pszihológiáskönyvet, rózsaszín kesztyűt, zoknit, meg csokit a torkosságomra. Üdvözöltem a téli Trefort-kertet(fanatsztikus!) azután pedig Siptár bácsi mosolyogtt a vizsgán, amikor beadtam a dolgozatot, ami elve bíztató, meg persze az is, hogy írtam valamit a lapra, pedig ez nyelvészet, nincs is hozzá közöm..

Ajándékok után futkorászás Maffal (éljen a könyvudvar), utána Joci elvitt forrócsokizni, és egy szuper édességboltba. Mézesfalás.

Most pedig, hogy végre vége napnak, már nagyon érzem az öt-öt óra alvásokat, és lassan ébren álmodok: sárga villamosok, hótól roskadozó faágak, narancsos forró csokoládék és kandiscukorkák…

Az ilyen péntek estéken – mikor ráfagy a lehelet az ablakpárkányra, de karácsonyra csak sártócsákat ígérnek– szeretnék csak egyszerűen elbújni-elveszni a takaró alatt. leállítanám az összes órát, hogy lefejthessem végre a lélekbe vájódott-ráfagyott idő-rácsot, aztán csak várni, várni még egy picit…

míg a szív csöpög.

Miri azt mondta olyan egy körül, hogy ma jó napom lesz, mivel a tegnap borzalmas volt (három órán keresztül vártam egy négyesre, a pulcsimat elfelejtettem magammal hozni, éheztem és fáztam és nem haladtam semmit egész nap) de olyan egy körül megírta Ő bácsi, hogy túljutottam a beugrón. Amire ugye nem tanultam, mert egész hétvégén szófatan alaktan, tulajdonképpen az is csak a véletlen, meg a gondoskodó barátok műve, hogy egyáltalán megírtam.

És valóban szép volt a nap, mert a szófatjan hármas az nem a legjobb hír, de a szabóervin palotarészlegében ücsörögni a hatalmas impozáns ablak mellett (ahol ugye meleg is van) a téli tájat szemlélve egészen fantasztikus dolog és közben nagyon érdekes fordítós cikkeket olvastam, Babits, Kosztolányi, Tandoriba belepislant, azt hiszem, nem is kívánhat többet egy bölcsész.

Egyébként meg meglátszik rajtam a koleszélet, már simán megeszek egy olyan kaját, aminek az a neve, hogy "cukkinis pulykaragu leves" és kenyér nélkül is tudok enni csirkét (meg most mellesleg nutellás zabkását eszem, szobatársnak köszönet :)) ). Bár a paprikát azért még mindig gondosan kiválogatom a spagettiből... A Rádayi utcai éttermek olcsók és finom bennük a kaja...

Bár nem mentem korcsolyázni, helyette írtam egy oldalt a beadandómból, ami olyan pocsékul néz ki, hogy egy sort sem kellett volna írjak belőle, de hazafelé a kis vörös valaholeurópábansapkámra nagy pelyhekben hullottak a gyönyörű hókristályok, és itt a tél bizony, boldog vagyok, remélem, karácsonyig esni fog.