Sajnos, mint látható, amint megnyitottam a blogom, sikerült szétcincálni, azután pedig összeesett a firefox, szóval windows reinstall coming soon, most cromeolok, ahol nem látszik és nem is fog látszani az alkotás. Addig is amíg helyrejönnek a dolgok, ide firkálok.

Van egy fekete macska a Himfy úton, aki mindig elém jött a lépcsőhöz éjszaka és lekísért egészen a móriczig. Kecsesen szaladt mellettem a kerítéseken, és alig várta, hogy megálljak s megsimogassan.

Ma is láttam, de elfutott előlem a kocsi alá, majd eltűnt valamelyik csinos villa bozontos kertjében.

Csak azok éltek igazán, akik írtak egy történetet, amit más emberek elolvastak még a halála után is, mert annyira szép volt, hogy benne volt az élet meg a halál, hogy mindenhol van varázslat, de a szörnyek is ellepik a földet. Azt hiszem, teljesen mindegy, mi volt az az írás, milyen műfaja volt, milyen szándékkal írták, milyen kategóriákba lehet sorolni. Mese volt. Számomra.

örökké él.

Bárcsak tudnám az összes idézetet! Akkor megölhetném az idézőjelet.

Minden vizsgaidőszakra egy kötetnyi Borges.

Annyi mindent le szeretnék írni. Csak nem ismerem a történetét.

Ma csinosan kiöltöztem, úgy volt, randevúm lesz ervinnel, de ő felültetett (mint annyi sok mást, ahogy láttam), csak egy üzenetet hagyott a bokorban. Pedig tudom, hogy szombaton nincs semmi dolga. Jó, tudom, gondolom rájött, hogy a ferivel csaltam az utóbbi időben, de hát igazán megérthetné, hogy a feri sokkal gazdagabb, meg egyébként is, fenn lakik a várban, igazi kékvérű arisztokrata, ő meg csak egy pesti srác.

Bánatomban a csöpögő esőbe kerestem a netemet a fák alatt, szerencsére az Üllői út egy adakozó hely az ilyen koldus szerencsétleneknek, mint én vagyok.

***

Én egy szemtelen vendég vagyok az egyetemen, aki elvárja, hogy etessék, hogy nyughelyet adjanak neki, hogy neveljék, szórakoztassák, folyton körülötte sündörögjenek, és esze ágában sincs végre hazamenni. Mérges, ha kedvenc vendéglátói nem foglalkoznak vele, nyűgös nappal, éjjel nem hagy aludni senkit, és általában infantilis, haszontalan és kibírhatatlan. Most ha kihúzzák a párnát a fejem alól és nem foglalkoznak velem, talán azt gondolják elmegyek, de nem így lesz, mert én továbbra szenvedélyesen kutatok azután, milyen, amikor nem vendég az ember.

***

Az este nem volt otthon senki, ezért cowboy bebopot hallgattam egész éjjel, és kinn ültem az ablakban két tanulmány közti szünetekben. Közben rózsaszínen ragyogott éjjel a felhő, majd reggel átvedlett kékbe, de mindig ugyanott volt, meg sem moccant. Fények pislogtak a hegyekről, először éreztem otthon magam abban a szobában. Ideje is volt, mert lassan kiraknak.

Végül is a szemináriumok mind jók lettek (azaz nem 4-esek) még a finom irónia is dicséretet vívott ki a beadandóimban, így még a helyesírási hibák is elnézendők (najó, nem).

Ennek örömére, vagy inkább nagy szomorúságomban kocsmázni voltam egy nagyon érdekes helyen nagyon érdekes emberekkel, azután pedig kiderült, hogy van olyan ember a városban, aki rajtam kívül magányos beboprajongó csak fel kellett keresni abszurd drámából kiragadott monológjai között azon a  füstös kis törzshelyen (köszönet Grétának). Azután még belémtömtek sok furcsa török eledelt végül bebopot néztünk reggelig egy mesés belső udvarú kis lakásban. Mikor elhúztam a függönyt hajnalban, szembeköszönt a nemzeti ragyogó fehér homlokzatával, a felhők mögül kikandikáló első napsugarakban fürödve. Először láttam a napot a héten szerintem. Egészen szürreális.

Másnap pedig jazzkoncert, free, erre vágytam, már október óta, köszönet. Utolsó hatos már megint, talán komolyabban kéne vegyem a vizsgaidőszakot...

Az a jó benne, hogy nem tudunk Shakespeare-ről semmit. Csak adatok vannak, meg színdarabok, előadások, számok.

Van egy előd, aki kárhozatba küldte Faustust, a nagy európalélek-mesehőst, s akit leszúrtak egy kocsmai verekedésben (nem kritika, igen regényes életrajz, csak hát azért mégsem  követendő). Van egy csomó mask, amit viselni lehet és kell, miközben ő a humanizmus legigazibb embere. Puck, Ariel és a herceg légiesek, mert a maszkok mögött nincs semmi, az emberek mögött pedig maszk van, ők az igazi bábuk. A bábok, amiknek árnyéka azt suttogja, dispair and die miközben kell elég erő ahhoz, hogy legyen ahogy tetszik, Vincentio és Bohémia mindent helyrehozó idill-zsinege.

Talán ha elbújok én is a függöny mögé, megláthatom a csodát. Kár, hogy négyest kaptam reneszánszból, különben most nem ülnének olyan hangosan a fülemen az árnyak.

Nagyon megvisel, hogy nincsen rendszeres internet-hozzáférésem, így nincsen meg a megszokott többvilági életem, nem adok számot magamról rendszeresen. Ijesztő, hogy mikor Maf megkérdezte, hogy mégis mit csinálok, amikor nem tanulok (tanulni nem is tanultam, csak vasárnap, fonetikára, szóval az úgy elenyésző...) akkor nemnagyon tudtam mit mondani, őszintén szólva fogalmam sincs. Arról jobban számot tudok adni, miket csinálok álmaimban, de amik az ébrenlétben történnek, arról csak néhány óra címe,  villamosmegállók, meg arcok és érzések kuszasága marad. Általában rajongás és kétségbeesés, köztes nemigazán.

Egy madárka szállt be a nyitott ablakon, egyenesen felém. Szobatársaim fujjongtak, hogy repülhetett be. Pedig csinos kis madárka volt (nem galamb!) csak nem valami élettel teli. Majd a nagyobbik végre megfogta. Ám mikor épp az ablakhoz ért volna, hogy kidobja, a madár döglötten hullott ki a kezéből…

Szép álmokat



A várbusz olyan helyeken suhant keresztül, mint amilyen Kolozsvár. Olyanok az utcák, a házak (gondolom a szász ház jellegzetességei megint), a kis üvegfúvó-cégér, a könyvesbolt, de egy szobor is pont úgy van elhelyezve, mint a Szent György szobor, lompos fák körében. Csak a morózus régi református templom tömör falai hiányoztak mögüle.

De aztán elsuhant minden, és esett és nem tudtam leszállni a buszról, végül pont szerencsésen jött ki, mert a liftnél szálltam le, egyenes út a Könyvtárba. Kaptam csinos sznobkártyát, pedig csúnyán néztem, de azt mondta a néni, olyan szomorú-aranyos, és aztán beszabadultam a Helyre, ami  bölcsészsziveket dobogtat.

Nem csoda, ha elevenen él bennünk a Bábeli könyvtár képzete. Fenn a magas hegyen, a Várban, ahová lifttel lehet felmenni (először gyalog mentem le a turistaúton gondolom, tiszta labirintus volt az egész, úgy éreztem magam, mint a kislány, aki az öccséért ment, és azt mondta neki az oroszlán, hogy mindig csak balra menjen-ha jobbra ment volna egyenesen a labirintus közepi várba jutott volna) vagy hosszú sétával a mindenféle palotákon keresztül, és hatalmas impozáns lépcsők, és üvegajtók, és alig egy-egy ember néha-néha, ha felbukkan. Elképesztő kedves és segítőkész volt mindenki, én pedig, az eltévedt kiskölyök csak követtem a lassú léptű könyvtárosbácsit, katalógusokon, galériákon és polcokon keresztül, vajon van-e olyan könyv az olvasóteremben, amire épp szükségem lenne, amíg fel nem érkezik az 1794-es kiadású, eredeti Ángilus nyelvből fordított, kis virágos belsejű kolozsvári regény.

"Mit kellett bántsák azt a szegény fiút, inkább készítettek volna Emmának pudingot. Tessék, most le is lőtték őket."

A szerelem az egy olyan hazugság, nem?

"Az a pletyka járja, hogy te is kivetted  valahonnan Az elveszett paradicsomot"- mondta Györgyi és megörülve az összefüggések végtelen hálózatának (amik többször nem is csak a látszat fonákjai) elmentünk ebédelni.

Én már nem akarok menekülni sehova. nem akarok azonosulni senkivel. nem akarok megismerni senkit. nem akarok  otthont találni sehol.  nem akarok szeretni, nem akarok utálni, nem akarok tudni, nem akarok elutasítani, nem akarok, nem akarok, nem akarok, nem akarok...

De valamit azért mégis

Szerettem volna leírni azt a kapucsínót cappuchinót, amit még sosem ittam, de valahogy úgy alakítani, mintha csak azt az egyet. De elvesztettem azt az egy árva kis mesét, amibe beleírtam volna (szó szerint- vsz elfelejtettem lementeni) és most minden kifolyt a kezemből, félek, hogy nem is létezett az a cappuchinó....

Mióta nincs internet és nem írok ide semmit, megint elárasztott az az érzés, minta  már nem is létezném. Olyannyira, hogy valóban helyesebbnek látom, ha én nem vagyok, és csak azt írom le, amit láttam, ízleltem, csodáltam, ami elsuhant, a gyönyörű, csillogó felszín, a Gellérthegy körvonalai méregzöld szobrokkal hintett pázsitról a szeles alkonyatban, fodros, tiszta víztükör, az ötödik parancsolat, a hajnali vörösmartys-mészölyös, meg a nemzeti szövegtáros, varródanis Lear, Vasárnapi ebéd, Háy, Parti Nagy halandzsavarázs.

Repülni szeretnék csak felhőbámészan a leget súrolva, de mást nem, mert ha dolgok mélyére hatolunk, nem marad, félek belőlem, könnyű semmiből, csak egy szomorú, loncsos pocsolya.

„Abban a végtelenül hazug álomban is felemelték a földről, valaki ott is késsel a kezében közeledett felé, aki ott feküdt a hátán, felé, aki hanyatt, lehunyt szemmel feküdt ott a máglyák között.”

Cortázar: Éjszaka, hanyatt fekve

A hétfő reggel. Fonetika. Kávé. Kockakövön, a felhők mögött napsütés bujdos, a múzeumkertből ibolyát ígér a bolond szellő futatta tavaszi esőillat. Hegedűszó a repkényes nagy ház mögül, majd  a könyvtár, az én kacskaringós, barokk palotám (ki gondolta volna, hogy egyszer megszeretem a barokkot is?) Nem sejtem még, hogy a könyvek között marcipán vár, s aztán másnap praliné egy női mesealakos könyvért.

Csak hazafelé már minden elfoly, összeolvad eltörik, és én úgy érzem, hogy már csak a kávé dobog bennem, hevesen, mintha futottam volna, űztek volna, álmomban kiáltozom, nem emlékszem. Kettőtől csalogány.

Kicsit felvettem az Esti köpönyegét, szívdobogásom van, úgy éreztem, pedig nagyon alacsony volt a vérnyomásom is, meg minden, de folyton kipirulok mindentől, pedig az sem szokásom, meg tapogattam az ütőereim, talán a kávé, talán csak beképzeltem a fonetikás süketszoba miatt,amiről beszéltünk, hogy az ember a saját szívverését hallja. Hát én egyre inkább, egyre erősebben, már bibliafordításokról ki akartam menni, olyan rosszul voltam, hogy lenyugodjak, nem mintha lett volna mi miatt felizgassam magam.

Szerdán versek az Ady-múzeumban, nagymamám szőnyegei, pont olyanok legalábbis, nagyon otthon érzem magam.

Kedves sárga villamosablakon kidugott fejjel utazok. Egy galamb olyan gyorsan száguld velünk majdnem végig két megálló között, nevet velünk a ragyogó körút, s mi büszkék vagyunk és boldogok. Annyira gyönyörű a tavaszi Pest, annyira ragyogó, annyira  élet.